2009. december 18., péntek

Hárman párban - 1. fejezet

Nos, itt az első fejezet és remélem tetszeni fog nektek. :) Az ellenőrzésért, kritikákért pedig a szüleimnek nagy-nagy köszönet. :D

Forks. Ahogy körülnéztem, nem láttam mást, csak pocsolyákat, sarat és mindenekelőtt: zuhogó esőt. Ez a kép talán mindenkit elrettentene, de én kifejezetten odavoltam érte. Élveztem, ahogy az átlátszó esőcseppek végigfolynak az arcomon és átnedvesítik a ruhámat, lehűtve ezzel forró bőrömet. A szél azonnal a levegőbe emelte a hajamat, amint leszálltam a buszról, de ez sem zavart. Céltudatosan lépdeltem a vizes járdán, magam mellett húzva súlyos bőröndömet. Nagyot sóhajtva húztam elő a zsebemben lapuló térképet és közel hajolva hozzá, elemezni kezdtem a színes ábrát, próbálva valamilyen logikát találni az utcák összevisszaságában. A mellettem elsétáló emberek kérdőn tekintettek rám; bár nem is csodálkoztam rajta, azok után, hogy úgy tekintettem a kezemben lévő papírra, mintha a világ legbonyolultabb egyenletét próbálnám megfejteni rajta. Vagy talán csak azt találták furcsának, hogy egy magamfajta fiatal lánynak megfordult a fejében, hogy egy ilyen latyakos kisvárosba költözzön. Mosolyogva vállat vontam és határozottan haladtam előre, a térkép "utasításait" követve.

Nemsokára egy magas ház előtt álltam meg, amely több szempontból kiemelkedett a többi közül. Krémszínű falai barátságos tulajdonosra utaltak, az ablakok párkányain különböző színű és fajtájú virágok álltak. Az udvar egész területén zöldellett a fű, amelyet eltérő magasságú fák és bokrok tarkítottak, harmóniát kölcsönözve ezzel a különleges otthonnak. A teraszt pedig egy asztal és a hozzá tartozó székek tették egyedivé. Nos, igen, itt lakott egykor az én vidám, művész alkatú anyám. Vagyis fogadott anyám. Emlékszem, mennyire győzködött, hogy ez a lakás tökéletes lesz nekem, hogy sokkal jobban fogom szeretni, mint egy egyszerű, színtelen hotelszobát. Igaza volt.

Visszatettem a térképet a zsebembe és a bejárat elé sétáltam. Beleillesztettem a kulcsot a zárba és elfordítottam, az ajtó pedig nyikorgás nélkül kinyílt. Ez már biztató jel.

Olyan volt, mintha Csodaország tárult volna elém. Az áporodott levegő ellenére is éreztem a szobanövények és a beáramló eső illatát. A fából készült bútorok régies stílust adtak a szobának, amit a családi festmények még inkább felerősítettek. Letettem a bőröndömet a fal mellé és kíváncsian bekukkantottam minden egyes helyiségbe. A modernséget is megtaláltam idebent; főként TV, számítógép és hasonló, a mindennapi élethez szükséges berendezések biztosították a legújabb generáció jólétét. Az emeleten voltak a hálószobák, amelyek közül az egyiknek tárva-nyitva volt az ajtaja és szinte hallottam is a hívogató hangokat odabentről. Engedve hát a késztetésnek, beléptem és meg kell, hogy mondjam, azonnal beleszerettem. A sarokban álló íróasztalon egy számítógép foglalt helyet, amely előtt egy nagy ablak biztosította a fényt és egyúttal a kilátást is. Az asztal feletti, sarokban lévő polcon állt a TV, a szoba másik felében pedig egy ágy, rajta a puha, kényelmes ágyneművel. Ez mellett egy kisebb HIFI volt, amitől a zenéért dobogó szívem azonnal szárnyalni kezdett. Valószínűleg ez lehetett a fő ok, amiért ezt a helyet neveztem ki főhadiszállásomnak.

Miután meghoztam a mai nap csaknem legnehezebb döntését, lerohantam a lépcsőn és felcipeltem a bőröndömet, majd rögtön elkezdtem kipakolni a ruháimat az ágy előtti szekrénybe. Minden darabot gondosan összehajtogattam, közben pedig a tájat csodáltam félszemmel. Még így, esőtől és széltől tönkretéve is gyönyörűen festett, alig tudtam betelni vele.

Az utolsó pólónál hangos korgással adta tudtomra a gyomrom, hogy már régóta nem ettem és igencsak rám férne egy kiadós vacsora. Anyu azt mondta, a szomszéd nagyon jó barátja, és ha bármire szükségem lenne, hozzájuk nyugodtan fordulhatok. Azt hiszem, itt az alkalom, hogy kihasználjam ezt a lehetőséget.

Becsuktam a szekrény ajtaját és lesiettem a földszintre. Felkaptam a kabátomat, a kapucnit a fejemre húztam és kimentem a szakadó esőbe. Tény, hogy ez a fajta időjárás nagy szerelmem volt, de attól még megfázni nem akartam.

Megálltam a szomszéd lakás ajtaja előtt és bekopogtam. Nyugtalanul tekintgettem hol balra, hol jobbra, abban bízva, hogy valaki megment ettől a helyzettől és megoldja helyettem az összes problémámat. Jelen esetben az éhséget. De senki nem jött, csak a ház ura lépett ki és legalább ugyanolyan zavartnak tűnt, mint amilyennek én éreztem magamat.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte. Ő előbb szánta rá magát a beszédre, mint én, és ezt rendkívül nagyra értékeltem.

- Azt hiszem, igen. - feleltem. - Elizabeth Ray vagyok. - nyújtottam a kezemet felé, mire ő markánsan megszorította. - Az anyám Katherine Ray. Úgy tudom, ismeri őt.

- Ó, igen. Kivételes asszony. - mosolyodott el és reméltem, hogy innentől kezdve nyert ügyem van.

- Említette, hogy nagyszerű kapcsolatuk van és, hogy tudnának nekem egy-két dologban segíteni, ha arra kerülne sor. Az ismeretségük miatt, természetesen. És most tényleg rám férne egy kis támogatás. - hadartam el minél gyorsabban. Úgy éreztem magam, mint egy koldus, aki udvarias társalgásba ágyazva próbálja meg előadni ugyanazt a sablonszöveget, csak hogy összekolduljon valamit. Rettenetesen zavarban voltam és ezt bizonyította az arcom vörössége is.

A velem szemben álló férfi viszont felnevetett.

- Semmi probléma. Ismeretség ide vagy oda, szívesen segítünk. Mire lenne szükséged? - be kell vallanom, meglepődtem. Otthon azt szoktam meg, hogy az emberek gyanúsan méregetnek; azt fontolgatják, hogy mire akarom felhasználni azt, amit adnak nekem, és felháborodva becsapják előttem az ajtót, ha egyszer is eszembe jut efféle szörnyűség, hogy kérjek valamit. Ez az úr viszont elvigyorodott a bátortalanságomon és kedvesen felajánlotta a pártfogását.

- Csak pár hozzávaló kéne, amit vacsorára megfőzhetnék. Holnap pedig elmegyek bevásárolni és nem zavarok többet, ígérem.

Megint nevetett.

- Ne aggódj! Bármi gondod van, csak szólj! Állunk szolgálatodra. - hajolt meg színpadiasan, amitől én sem tudtam elfojtani egy mosolyt.

- Köszönöm. Nagyon hálás vagyok.

- Gyere! - invitált be. - Keresünk neked valami ehetőt.

Ugyanolyan régi stílusú ház volt, mint amilyenbe én költöztem, leszámítva azt az apró különbséget, hogy ebben nem kapott túlzott szerepet a modernizáció.

- Egy perc. - szólalt meg és máris eltűnt a szemem elöl.

Újra a ház kinézetének szenteltem a figyelmemet. A szobákban egyszerű fabútorok voltak, a padlókon lévő szőnyegek mégis meghittebbé tették a kis lakást. A nappaliba belépve egy kandalló fogadott, amelyben ott lobogott a meleget adó tűz, odavonzva a tekintetemet. Olyan családias hely volt! Odaképzeltem magamat a kandalló előtti fotelbe, ahogyan forró csokit iszogatva olvasok egy romantikus könyvet és fel-felpillantva, az ablakok előtt lehulló hópelyheket figyelem. Akaratlanul is felsóhajtottam az álomkép hatására és boldogan elidőztem volna még a vörös lángnyelvekbe veszve, ha egy magát repülőnek képzelő kisgyerek el nem száguld előttem. Elvigyorodtam a kis tökmagon és visszatérve a valóságba, továbbhaladtam a konyhának tűnő helyiség felé, ahonnan befűszerezett húz és sütemény illata szállt felém. Egy középkorú nő álldogált a konyhapult előtt és a következő húst készítette elő a sütésre.

- Elnézést, nem akartam megzavarni. - mentegetőztem, amikor felnézett rám.

- Semmi baj. Ha jól tudom, te vagy az új szomszédunk. - húzódott szelíd mosolyra a szája.

- Igen. Elizabeth Ray vagyok. - mutatkoztam be. - Katherine Ray lánya. - tettem hozzá, hátha ez jelent némi előnyt a számomra.

- Ő az édesanyád? - kérdezte meglepetten. - Olyan rég nem láttam már őt. Mostanában mintha kezdené elfelejteni a barátságunkat.

- Mindössze elfoglalt manapság, ennyi az egész. - a szemem a félbehagyott húsra siklott, amely alatt kisebb vértócsa gyűlt össze, néhány csepp még a földre is lecsöppent. Vér. Amint eljutott a tudatomig, mit is jelent ez a szó, egy teljesen más világ bontakozott ki előttem. Egy sötét erdőben voltam, melynek fái az éjszakai ég felé nyújtóztak. Fenyőfák. Semmi különöset nem találtam benne, egészen addig, amíg meg nem láttam a levelekről lecsöpögő vért. Körülnéztem magam körül. A szikár földet mindenhol vér borította. A földet, a fatörzseket, a leveleket. Mindent. Hallottam a saját, ziháló hangomat, éreztem, hogy a kezeim remegnek és biztos voltam benne, hogy a lábaim is bármelyik pillanatban összerogyhatnak.

- Elizabeth! Elizabeth, jól vagy? - mi ez? Mi folyik itt? - Elizabeth! - hirtelen elmúlt minden, mintha a háborgó tenger mélyéről felúsztam volna és újra a tüdőmben érezhettem volna a levegőt a fojtogató víz helyett. Újra a valóságban voltam a hátborzongató rémálom helyett. Pár perce még biztos jót nevettem volna a szellemes metaforán. De most nem volt kedvem nevetni.

- Minden rendben. - motyogtam magam elé. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán hallották-e. - Az lesz a legjobb, ha most hazamegyek.

- Biztos vagy benne? - néztek rám aggódva.

- Igen. - vettem egy mély lélegzetet, felpillantottam a két idegesen csillogó szempárba és határozottan tekintettem rájuk. Közben pedig minden akaraterőmet bevetve igyekeztem megfékezni a szívem vad dobogását.

- Ha ezt szeretnéd, ám legyen. - nyomta a kezembe az egyikük még mindig bizonytalanul az étellel teli szatyort.

Bólintottam és lassan hátrálni kezdtem, majd hirtelen megpördültem és nagy léptekkel kifelé vettem az irányt. Kinyitottam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam becsuktam magam mögött, mintha azzal kizárhatnám a fejemből a korábbi szörnyűségeket. Elhűlve néztem a ház elé. Minden csupa... vér volt. A saját otthonom felé rohantam és nagy erővel nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy minél hamarabb biztonságban lehessek. De a Sors figyelembe sem vette az én egyszerű kívánságomat. Odabent is mindent, amit csak el tudtam képzelni, vér borított. Úgy nézett ki, mintha Forks összes lakóját ebben a házban ölték volna meg. Mi a... fene... történt itt?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése